HÍREK

Ma olvastam a Liverpool forever szurkolói oldalon egy véleményt, amelyben már egyenesen világklasszisnak titulálták Szoboszlai Dominikot. Mit gondol erről, úton van efelé?

– Dominikban egészen kicsi kora óta megvan az az alázat és kitartás, ami ahhoz kellett, hogy egy Liverpool-szintű klubhoz tudjon szerződni, és ha nem jön közbe súlyos sérülés, akkor minden feltétel adva van ahhoz, hogy valóban világklasszis váljék belőle – nyilatkozta Szoboszlairól a Nemzeti Sportnak Varga Luca, az MTK kapusa, aki a Főnix-Gold FC-ben együtt nevelkedett a válogatott csapatkapitányával.

Mai napig tartják a kapcsolatot?

– Igen, szoktunk írogatni egymásnak. Az egyik válogatott meze kint lóg a falamon, nagyon büszke vagyok, hogy együtt játszottunk. Sokan talán nem is gondolnák, mennyire közvetlen. Amikor a mostani csapattársaimnak meséltem róla, alig akarták elhinni, hogy együtt futballoztam a „nagy Szoboszlaival”. Pedig ő tényleg közülünk jött és bármikor szívesen elbeszélget az egykori társakkal, mezeket és autogramokat osztogat a gyerekeknek, ahogy azt vasárnap is láthattuk, amikor még a bemelegítésnél használt edzőmezét is odaadta egy kisfiúnak. Év végén, karácsony körül rendszeresen összejövünk a régi főnixes társakkal és kifulladásig rúgjuk a labdát, ott a fehérvári teremben, a palánkos kispályán, ahonnét elindultunk egykoron. A korábbi edzőnk, Dominik apukája, Zsolt bácsi ránk is szokott szólni, hogy gyerekek most már ,,kapcsolnám le a villanyt..." Dominik az ilyen baráti focik alkalmával is hihetetlen dolgokat művel a labdával. Nem beszélve arról, hogy a legutóbbi két alkalommal mindig ellene voltam, és mondtam is neki, hogy legközelebb inkább vele szeretnék lenni, mert olyan lövőereje van, hogy sokszor a kezemet sem tudom felemelni, amikor megcélozza a kaput.

Kislányként hogyan fogadta önt az a nagy főnixes generáció, amelynek tagjai közül ma már hárman eljutottak a felnőttválogatottig? Mit adott önöknek a fehérvári alma mater?

– Én gárdonyi vagyok, Dominikkal már 2006-tól együtt fociztunk a Videotonban, majd 2007-től az akkor alakuló Főnixben. Egy voltam közülük, nem kislányként, hanem csapattársként tekintettek rám, együtt nőttünk fel. Nekem ugyan mindig volt külön egyórás kapusedzésem is, de amellett napi szinten másfél órát együtt edzettem a többiekkel, a különböző labdakezelési technikákat a legapróbb részletekig közösen sajátítottuk el és gyakoroltuk. A palánkos pályának köszönhetően amúgy is rengeteget találkoztunk a labdával, de Szoboszlai Zsolt is arra helyezte a hangsúlyt, már a bemelegítéseknél is, hogy minél inkább növelje a labdaérintések számát. Tisztában vagyok azzal mennyi munkát végeztek a srácok, hogy eljussanak arra a szintre, ahol most vannak. Ilyen például Bolla Bendegúz is, aki rengeteget dolgozott, hogy a svájci első osztályban játszhasson. Később hozzánk járt a mai válogatottból Csoboth Kevin is, de a Főnixben együtt focizhattam más, azóta az NB I-ben is bemutatkozó játékosokkal, így Csonka Andrással, Hinora Kristóffal vagy Szabó Leventével. Mindannyiuk rúgótechnikája remek, és ez nem a véletlen műve.

Hat évet volt a Főnix igazolt játékosa, alighanem számos különleges emléket fel tudna sorolni, de ha egyet ki kellene emelni, melyiket választaná?

– Talán azt, amikor 2013-ban másodszor is megnyertük a nemzetközi Cordial-kupát Ausztriában. Először 2011-ben győztünk, ami után 2013-ban a szervezők selejtezőre köteleztek minket, így nehezítve a részvételünket, de a selejtezőből hetesekkel sikerült továbbjutnunk, két lövést is védeni tudtam. A torna nagydöntőjében pedig a Bayern München egyik fiókcsapata volt az ellenfél, csaknem négyezer ember előtt játszottunk, szinte mindenki nekünk szurkolt, és sikerült másodszor is győznünk.

Ha már ezt említi, önt igazi tizenegyesölőnek tartják, az előző idényben a Puskás Akadémia elleni bronzcsatában kétszer is védeni tudott. Szoboszlai ellen is hárított már büntetőt?

– Egy idő után elhomályosodnak az emlékek, de biztos, hogy védtem ki büntetőjét. Sokszor egy-egy szituációban elég egy pillantás, és tudom, hogy mit fog csinálni, hova lövi a labdát. Az az igazság, hogy a fiúknál egyszerűbb volt kitalálni melyik irányba rúgják a labdát, már abból, ahogy odaálltak a labda mögé, így nagyobb arányban is tudtam védeni a büntetőket, míg a lányoknál kicsit bonyolultabb megfejteni, hogy melyik lesz a helyes oldal. Dominik egyébként gyakran ugyanazt az oldalt választja, amit nagy nyomás alatt a lehető legprecízebben értékesíteni is tud. De a kérdésre visszatérve, voltunk egyszer egy lipóti tornán, melyen az egyik szünetben Dominik szólt, hogy gyakoroljuk külön is a büntetőket. Akkor jó néhányat sikerült is védenem, az egyik lövésnél (akkor éppen nem Dominik lőtt), sajnos az egyik ujjam eltört. Azóta nem állok be edzés után gyakorolni a büntetőket vagy a szabadrúgásokat, bárki is kérjen rá.

Mi az, amivel őt fel lehet bosszantani, ami a gyengéje?

– Ha vele vagy a csapattársaival szemben alattomosan szabálytalankodik az ellenfél. A csehek ellen is lehetett látni, hogy többször „odapakoltak” neki. Az egyik esetnél, amikor Kerkez Milos lent maradt, nagyon felment benne a pumpa. Ő ilyen szempontból is igazi vezéregyéniség, mindig kiáll a társaiért. Technikai szempontból nem igazán tudnék ilyet mondani, talán fejelni keveset látom, mi mindig földön járattuk a labdát, az ívelés nagyon ritka volt, de azért fejes gólra is emlékszem tőle.

Mit szólt az első liverpooli góljához? Ballal azért ritkábban látjuk őt lőni.

– Már korábban is megérdemelte volna, hogy betaláljon. Nem túl gyakori, de olyan erő volt benne és olyan jól eltalálta, hogy nem lehetett védeni. A rúgótechnikáját kiválóan megmutatta a csehek elleni saját tizenhatosról előreívelt labdája is. Én bármennyire is erőlködnék, sosem tudnék akkorát rúgni, ő pedig az ívelés után lazán kocogott tovább, mintha misem történt volna.

– Ön hamarabb elkerült a Főnixtől, mint Dominik, de, gondolom, később sem tévesztette őt szem elől.

– Igen, nekem előbb el kellett igazolnom, mert, amikor tizennégy éves voltam, változtattak a szabályon és tizenötről tizenegy évre csökkentették azt a kort, amíg egy lány versenyszerűen együtt futballozhat a fiúkkal. Ezért először a Fradiba igazoltam, majd tizenöt évesen az Astrába, melynél már a felnőtt NB I-ben védtem. A 2015–2016-os idényben ismét klubtársak lettünk, amikor Dominik az MTK-hoz került, akkor voltam néhány utánpótlás-bajnoki meccsén. Emlékszem, egyszer Telkiben is találkoztunk, ő az U15-ös, én az U17-es válogatottal edzőtáboroztam. Beszélgettünk a profi világról, érdeklődött erről-arról, mondta, hogy milyen jó annak, aki már azon a szinten van, hogy pénzt is tud keresni a futballal. Mire én csak annyit mondtam neki: „Ne aggódj, figyeld meg, neked olyan szerződésed lesz néhány éven belül, amiről mások álmodni sem mernek.” Azt hiszem, igazam lett, de hozzá kell tenni, Dominik nem véletlenül jutott el oda, ahol most tart, a tehetsége mellett a példaértékű szorgalmának és a kitartásának köszönheti.